A bilicsaló

A gyengébb idegzetűeket kérem, hogy ne olvassák el ezt a bejegyzést, mert most bizony azokról a percekről lesz szó, amikor szólít a természet.
Mostanság szívesen időzöm a bilin és büszkén jelenthetem, hogy az esetek többségében csurran-cseppen is "valami". Mi tagadás, volt olyan idő is, amikor vizelési inger hatására a medenceizmaim automatikusan elernyedtek és jött az a kellemes, puha, csorgó melegség a pelusban. De már ezekben az időkben is szorgalmasan "biliztem", csak nem pontosan értettem még, hogy mit is várnak tőlem. Aztán egyszer véletlenül sikerült. Felálltam a biliről, hátranéztem és igen! kotyogott valami az alján. Én napirendre tértem volna a dolog fölött, de a szüleim még tőlük is szokatlan eufóriával reagáltak a sárga izére. Körberajongtak, dicsértek, tapsoltak, én voltam az este sztárja.
Következő este nagyon nagy nyomás nehezedett rám. Ráültem a bilire, igyekeztem, koncentráltam, nyomtam, de nem jött semmi, de SEMMI. Tanácstalan voltam. A szüleim igyekeztek nem nyomasztani, de nem tudtam nem észrevenni, hogy folyamatosan figyelnek a szemük sarkából és éreztem, hogy nem okozhatok csalódást nekik. Cselekednem kellett. Körülnéztem, felmértem a terepet és döntöttem.
Egy ideig úgy tettem, mint aki türelmesen üldögél, ha tudtam volna, talán fütyörészek is... Aztán egy alkalmas pillanatban felálltam és az asztalhoz siettem, ahol gondatlan édesanyám elérhető közelségben hagyott egy vizespoharat. A bili úgyis sárga, egyszerűen nem tűnhet fel nekik - gondoltam. Beleöntöttem a pohár tartalmát a bilibe, majd büszkén vittem a szülőkhöz, lelkesen mutogatva annak tartalmát.
Ezek meg majd megpukkadtak a röhögéstől. Semmi taps, semmi sztárolás.
Talán megsejtettek valamit?